Mit gondoljak a halálról?

Mit gondoljak a halálról? Tragikus vagy sorsszerű? Szomorú vagy lehet akár örömteli is?

Kényes és ritkán megemlítésre kerülő témáról írok most néhány gondolatot.

Egy szokatlan, de a spirituális gondolkodásúaknak sok esetben ismert nézőpontból írok most a földi inkarnációban lévő ember életéről és haláláról. Leggyakrabban, sőt szinte minden esetben azt látjuk, halljuk, hogy amikor egy szeretett ember meghal vagy bárki életét veszti, akkor az egy szomorú esemény, ami után bánat és elkeseredés, nehezen feldolgozható időszak következik. Nagyon sok ember rövidebb, gyakran hoszabb időre nehéz szívvel és lélekkel éli tovább az életét, szomorúan és elkeseredve gyászolva a halottat, tragédiának megélve az eltávozott hiányát. Egy ember halála, a halál maga, szomorú és tragikus, bánatot és elkeseredést okozó esemény.

A halál egy élet vagy léztezés végét jelenti. Amikor egy biológiailag élő „objektum„, ami lehet növény, állat vagy ember, biológiai élete végetér és nem folytatódik tovább. A halála előtt élt, utána már halott. Halálnak nevezhetjük valami létezésének a végét is. Egy eszme, egy emlék, egy épület is „meghal” – más szóval: elpusztul, megsemmisül- ha a léte megszűnik valamilyen módon. Lehetséges az is, hogy egy ember meghal, de az emléke tovább él, majd idővel az emlék elhelványul és az is „meghal”.

Ebben az írásomban, most kifejezetten az emberi halálról szeretnék írni. Arról, amikor egy élő ember meghal és ez által az élete végetér. Spirituálisabban fogalmazva: „Amikor egy, a földön élő ember meghal és ez által a földi élete végetér„.

Nézzük meg fizikai és spirituális megközelítéssel is, a halál fogalmát és megtörténtének a tényét.

Bármilyen életkorban is hal meg egy ember, halálával az élete véglegesen végetér. Gondolatai, érzelmei, cselekedetei végérvényesen megszünnek, a teste passzívan viseli továbbiakban a vele történteket. Így az életben lévő szerettei, rokonok, ismerősök szempontjából érdemes vizsgálni a halál utáni eseményeket.

Sok esetben a meghalt embert siratják. Tragédia, hogy meghalt. Sajnálják, mivel még lehet, hogy tele volt tervekkel, célokkal. Még élhetett volna. Így azonban a halálával félbeszakadt minden amibe belekezdett amit eltervezett. Még sok vidámság és boldogság várhatott volna rá, feladatok sora és ezeket már mind nem élheti meg. Nem láhatja többé a szeretteit, nem ölelheti őket magához, nem teheti azokat a dolgokat amik eddig örömet és boldogságot okoztak számára. Néha, ha nehéz és küzdelmes volt az elhunyt élete, akkor megjegyzik, hogy „megváltás” volt neki a halál, vagy a túlvilági létben hívők azt mondják: „neki már könyebb, odaát”.

Sok esetben az életben maradtakat sajnálják. Mi lesz most velük? Mihez kezdenek az elhunyt nélkül? Hogyan pótolják majd a hiányát? Azon keseregnek, hogy az elhunyt nélkül sokkal nehezebbé válik az élet, nagy nehézségeket okoz a hiánya és az elhunyt által végzett feladatok végzések pótlása.

Akár az elhunytat, akár az életben maradtakat „siratják”, maga a halál megtörténte egy szomorú, elkeserítő sőt tragikus esemény a legtöbb ember szemében. Feldolgozása, a halál utáni időszak megélése sok-sok nehézséggel, álmatlan éjszakákkal, szomorúsággal, töprengésekkel, visszaemlékezésekkel, sírásokkal teli.

A halál csak abban az esetben „örömteli„, ha az elhunyt halála kívánt és várt esemény. Ha a halottat az életében valamilyen ok miatt nem szerették, még inkább utálták és a halálát kívánták. Ez az öröm azonban valójában soha nem azért öröm, mert az elhunytal valami jó történt és ennél az oknál fogva „vele örülnek„, hanem inkább „kárörvendés„, vagy bosszúvágy és hasonlók által táplált „öröm„.

Ha spirituális szemlélettel vizsgáljuk a halált, legfőképpen az „emberi halált„, akkor gyökeresen megváltozik a helyzet és más, újabb és bővebb szempontok is előtérbe kerülnek. Ennek ellenére, sok spirituálisan gondolkodó embernek nehéz a spirituális gondolkodás előtérbe helyezése egy ember, főként egy általa szeretett ember halálakor.

Spirituális megfogalmazás:

Amikor azt mondjuk fizikai megközelítéssel, hogy „egy ember meghalt„, akkor ugyanez, spirituális megközelítéssel úgy hangzik, „egy ember földi inkarnációjában a fizikai teste meghalt„.

Spirituális tanítások szerint minden ember*, test-lélek-szellem hármasságban létezik. Ez azt jelenti, hogy minden embernek van:

• egy szelleme (akit Felsőbb Énnek nevezünk, és a Mennyben él),
• egy lelke (aki leszületik a Mennyből a fizikai testbe és visszatér a fizikai test halálakor a Mennybe),
• egy fizikai teste (aki itt él a Földön)

Amikor itt a Földön megszületik egy emberi, fizikai test, akkor ebbe a fizikai testbe leszületik egy asztrális lélek, akit a Mentál spirituális létsíkon élő egyik Emberről (Felsőbb Énről) a Felsőbb Én valamelyik kamikus tulajdonságrésze alapján formáznak meg. Így minden földi, fizikai emberi test tartalmaz egy asztrális emberi lelket és van egy Felsőbb Énje a Mentál létsíkon. Ez a három spirituális összetevő (Felsőbb Én, lélek, fizikai test) alkot egy embert.

Úgy is fogalmazhatok, hogy még érthetőbb legyen, hogy nekem, Budavári Lászlónak van egy, a fizikai testembe leszületett lelkem és van egy szellemi énem is, akinek Felsőbb Én a neve és a Mentál létsíkon tartózkodik.

Amikor egy ember (fizikai teste) meghal itt a Földön, akkor a benne lévő lélek visszatér a Mennybe a Felsőbb Énhez, akiről leszületett. Ezt azt jelenti, hogy egy ember földi halálakor nem hal meg a „teljes ember”, csak a fizikai teste. A Lelke és a Szelleme tovább él a Mennyben.

Mindezek mellett az ember földi halála továbbra is lehet a fizikai megközelítés szerinti szomorú és tragikus esemény, azonban van benne egy „vigasz„, miszerint amikor meghal egy ember, meghal egy szerettünk, akkor nem a teljes ember hal meg hanem csak egy része, a fizikai teste és a nagyobb része tovább él, a lelke és a szelleme.

Meghalnak (megszünek) még a gondolatai, az érzelmei és a cselekedetei is de „cserében” tovább él az emléke és az általa, még az életében létrehozott produktumai is. Vagyis még a fizikai teste sem tűnik el nyomtalanul.

Nézzünk meg további spirituális szempontokat is. A reinkarnáció spirituális tanításai szerint, egy embernek nem csak egy földi inkarnációja van. Egy ember, több földi inkarnáción keresztül él, különböző fizikai, emberi testekben itt a Földön.

• Soros inkarnáció: A soros inkarnáció alapján egy-egy Felsőbb Én, vagyis maga az Ember**, egymás után, több alkalommal, újabb és újabb emberlelkek segítségével, újabb és újabb fizikai testekbe leszületve, több életen keresztül is él itt a földön. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy amikor egy Ember „egyik földi, fizikai teste” meghal, akkor neki már van (az előző inkanációkból) több meghalt földi, fizikai teste (a velük járó emlékekkel és produktumokkal együtt) és van a Mennyben több emberlelke*** és egy Felsőbb Énje. Ez még tovább csökkenti egy földi, emberi halálkor az Ember éppen meghalt részét az Ember teljes létező egységéhez képest.

 

• Párhuzamos inkarnáció: A párhuzamos inkarnáció alapján egy-egy Felsőbb Én, vagyis maga az Ember**, egy időben, egyszerre, több emberlélek segítségével, több fizikai testbe lehet leszületve. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy amikor egy Ember „egyik földi, fizikai teste” meghal, akkor neki még van (a párhuzamos inkanációiban) több, még élő földi, fizikai teste, bennük egy-egy emberlélekkel****. Ez ismételten tovább csökkenti egy földi, emberi halálkor az Ember éppen meghalt részét az Ember teljes létező egységéhez képest.

A könnyebb érthetőség kedvéért, a gyakorlatban, úgy is fogalmazhatok:

Amikor meghalok, pontosabban meghal a Budavári László nevet viselő emberi, fizikai testem, akkor a teljes Emberlényemnek csak az 1/30-ad része fog meghalni és a 29/30-ad része tovább fog élni. Így egy „ember halála„, spirituális megközelítéssel, valójában csak a Teljes Ember, 1/30-ad részének a halálát jelenti.

Mindezek mellett ez a halálesemény továbbra is lehet a fizikai megközelítés szerinti szomorú és tragikus esemény, azonban egyre több benne a „vigasz„, miszerint amikor meghal egy ember, meghal egy szerettünk, akkor nem a teljes ember hal meg hanem csak egy része, az (egyik) fizikai teste és a nagyobb, a többi 29 része, tovább él.

Az is érthető természetesen, hogy az elhunyt szeretteinek éppen ez az 1/30-ad rész a legfontosabb, hiszen vele voltak szoros kapcsolatban, földi, fizikai szinten éppen a meghalt emberi, fizikai testet tekintették elsősorban a szeretett embernek.

Konkrét, hétköznapi megfogalmazásban, amikor pl. egy édesanyának meghal a gyermeke, akkor érthető ha kevéssé érdekli az édesanyát, hogy a gyermeke (fizikai testének) a halála mellett tovább él még 29 „valamije” ami konkrét esetben akár 13 másik ember valahol a Földön, 13 másik emberlélekkel és hiába él tovább a gyermeke lelke és a két Felsőbb Énje, a legnagyobb veszteség a gyermeke halála.

Ez a veszteség és gyász, azonban nem törli azt a tényt, hogy
a meghalt gyermek, csupán 1/30-ad része egy Teljes Embernek.

Most pedig vizsgáljunk meg egy kissé talán meghökkentő, szokatlan, egyeseket talán megbotránkoztató, de az eddigiekhez hasonlóan igaz, spirituális nézőpontot! Vizsgáljuk meg az ember halálát, karmikus szempontok alapján.

Előbb azonban egy kis kitérő. Képzeljük el, hogy egy ember megbetegszik és kórházba kell mennie, hogy ott különböző gyógyító módszerekkel helyreállítsák az egészségét. A kórházi tartózkodása alatt összebarátkozik több beteggel, sőt az egyikkel barátságot is köt a betegeskedése ideje alatt. Majd eljön az idő amikor meggyógyul és az orvosok kiállítják a zárójelentést, hogy végre haza mehet.

Ez a hazameneteli lehetőség vajon szomorú vagy örömteli esemény?

Gondolom egyetérthetünk abban, hogy örömteli és kiváló esemény. A beteg végre meggyógyult és hazatérhet a családjához. Bár igaz, hogy a kórházban is szert tett ismerősökre, sőt barátra is talált, akit most miután meggyógyult „el kell hagynia„, de az igazi családja bizonyára fontosabb és a barát, ha igazán szereti, vele örül a gyógyulásának és hazatérési lehetőségének. Lehet mondja: „Kár, hogy elmész, rossz lesz itt maradni nélküled a kórházban.” Talán kicsit szomorú is lesz ez a „barát„, de mégsem mondhatjuk, hogy szomorú és tragikus esemény, hogy gyógyultan haza térhet a családjához a volt beteg.

Nézzünk egy másik esetet. Képzeljük el, hogy egy embert külföldi kiküldetésre küldi a főnöke. Több évre egy távoli országba kell utaznia, ott élnie, dolgoznia, egészen addig amig el nem végzi a kiküldetésével járó feladatokat. Emberünk el is köszön a családjától, feleségétől, gyermekeitől és elutazik a kiküldetése helyszínére és lelkesen belekezd a munkába. A több évig tartó kiküldetés alatt berendezi magának a lakóhelyét, beilleszkedik a helyi szokásokba, megismerkedik a többi ott dolgozóval, ismeretségeket, barátságokat köt.

Szépen halad a munkával, gyorsan elröpül 8-10 év, de végre végez a feladatokal amikért ideküldték és összecsomagol, hogy induljon haza a szeretteihez, a feleségéhez és a gyermekeihez. Persze, ez azzal jár, hogy el kell hagynia az itteni ismerőseit, barátait, kialakított otthonát. Némelyikük szomorkodik kissé, hogy „de jó volt együtt, de el kell válnunk, soha többé nem látjuk egymást„. Mégis, mindegyikükben inkább az öröm a nagyobb, hiszen emberünk végre befejezte a feladatok teljesítését és hazautazhat a családjához!

Ez a hazautazás vajon szomorú vagy örömteli esemény?

Gondolom egyetérthetünk abban, hogy örömteli és kiváló esemény. A kiküldetés véget ért, a feladatokat elvégezte és hazatérhet a családjához.

Ezen két kitérő példa után, most térjünk vissza az emberi karmikus küldetésekhez.

Ezen cél érdekében, a Karma Urai, többszöri alkalommal, több életeken keresztül (reinkarnáció), a Felsőbb Én Emberszellem karmikus jellemtulajdonságainak egy-egy része alapján, emberlelket formáznak és azt leszülettetik a Földre, emberi, fizikai testekbe.

A földi inkarnációban a leszületett lélek, gondolkodásra, döntésekre és cselekedetekre ösztönzi az embert, akibe leszületett és ezen döntések eredményei alapján önmaga formálódik, rögzítve az életút alatti történéseket és a karmikus feladatteljesítéseket.

Amikor a karmikus feladatteljesítés végetér és a fizikai test karmikus szempontból „feleslegessé válik„, a fizikai test „meghal” és a lélek visszatér a Felsőbb Énhez, a karmateljesítés eredményeivel.

Ismételjük át és emeljük ki a jelen kifejtés szempontjából fontosabb részeket:

Összefoglalva és egyszerűen megfogalmazva, a Földön élő ember életének a spirituális célja, hogy teljesítse azt a karmikus feladatot amiért leszületett ide a Földre. A fizikai testre azért van szükség, mert a fizikai test gondolkozási, döntési és cselekvési képességei révén lehetséges a karmikus feladatteljesítés, a lélek pedig inspirálja a fizikai testet és tárolja a döntések eredményeit. Amikor az ember befejezte ezt a feladatot, akkor a fizikai teste meghal és a lélek dolgavégezetten, visszatérhet a Mennybe, a Felsőbb Énjéhez.

Ez a visszatérési lehetőség vajon szomorú vagy örömteli esemény?

Ha úgy tekintünk rá, mint a bevezető két példában a kórházban maradó betegek a gyógyult emberre vagy a kiküldetésben maradtak a feladatait elvégző, hazatérőre, akkor lehet szomorú, hiszen meg kell válni a már „megszokott” és sok esetben szeretett embertől.

Azonban ha úgy tekintünk a visszatérő lélekre, mint a gyógyult és a családjához hazatérő volt betegre vagy mint a kiküldetését befejező és a feladataival végző, munkából a feleségéhez és a gyermekeihez hazatérőre, akkor inkább örömteli.

Egy földi ember halála, spirituális szempontból, örömteli, vidám és ünneplésre okot adó esemény. Hiszen minden ember csak akkor halhat meg, ha befejezte földi küldetését. Ha pedig egy ember a Földön meghal, az azt jelenti, hogy befejezte a földi küldetését. A Mennyben azzal várják: „Végre hazajöhettél!„

Bizonyára sokaknak különleges és meghökkentő a fenti kifejtés, így kiemelem, mindez egy
elgondolkodtatás céljából írt elmélkedés.

Érdemes elgondolkodni a fizikai és a spirituális megközelítések „ellentétein„.

Amikor egy lélek leszületés céljából elhagyja a Mennyet és megérkezik a fizikai testbe, akkor a Mennyben „meghal” és itt a Földön „megszületik„. Majd amikor a fizikai test halála után visszatér, akkor itt a földön „meghal„, de a mennyben „újjászületik„.

Amikor leszületik, akkor a Mennyben siratják, amikor viszatér, akkor itt a Földön gyászolják. Vagy pozitívabban fogalmazva, amikor leszületik akkor itt a Földön ünneplik a megszületését és amikor visszatér akkor pedig a Mennyben ünneplik az újjászületését.

Elképzelem, amikor pl. egy ember autóbalesetet szenved és élet és halál között lebeg az intenzív osztályon, akkor miként figyelik ezt itt a Földön és miként fent a Mennyben?

• A Földön a rokonok aggódva nézik az élet és halál között lebegő szerettüket. „Jajj, csak életben maradnál! Térj vissza közénk, nyisd ki a szemed és élj tovább velünk!” – mondják.
• A Mennyben is aggódva nézik az élet és halál között lebegő szerettüket. „Jajj, csak meghalhatnál! Térj vissza közénk, hunyd le ott örökre a szemed és élj tovább, újra itt velünk!” – mondják.

* Nem „minden ember” létezik test-lélek-szellem hármasságban, csak a bűnös állapotban lévő, földi, karmikus inkarnációt teljesítő emberek. A Bűntelen és az Üdvözült emberek csak egy összetevőből, a szellemi részből állnak.

** Egy Teremtett Ember, aki bűnös állapota révén karmikus, földi inkarnációkra kötelezett, a Mentál életsíkon, két részre különválva létezik, akik együtt alkotják egy Ember két Duálfelét. Így egy Embert, kettő Felsőbb Én alkot (és e kettő inkanációi). Ezt a fenti kifejtésben, külön nem emelem ki.

*** Valójában, a Mennyben nincsenek emberlekek, mivel azokat a földi, fizikai test halála utáni 57. napon „destruktúrálják” vagyis visszaolvasztás által megsemmisítik. Valamint nem egy hanem kettő Felsőbb Énje van egy földi, fizikai embernek a Duálpárok révén, de ezektől a pontosításoktól a fenti kifejtésben eltekintek, a könyebb érthetőség végett.

**** Párhuzamos inkarnációkban egy Felsőbb Énnek egyszere, egy időben, akár 7 emberlelke is lehet, mindegyik egy-egy fizikai testbe leszületve a földre. Mivel egy Embert kettő felsőbb én alkot, így egy Ember egyszerre, egy időben akár 14 emberi lélek segítségével is lehet, 14 fizikai testben leszületve.